2. fejezet

Sziasztok! Itt a második rész, kicsit beindulnak az események... :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjátok meg! Puszi

Meg akartam szólalni, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Robert felvonta a szemöldökét, és furcsa, kérdő tekintettel nézett rám. Na basszameg, ez máris azt gondolja, hogy tök dilis vagyok. Megköszörültem a torkom.

- De igen, köszönöm –feleltem, ám hangom egyáltalán nem tűnt olyan határozottnak, mint amilyennek szántam. Mintha valaki más beszélt volna helyettem, akinek hangja rekedtes, vékony volt.

Elvettem a kezéből a gyújtót. Ahogy a kezünk összeért, bizsergés futott végig a karomon, egyenesen a mellkasom felé, ahol mintha hirtelen lángra gyúlt volna valami az áramütés hatására, mert éreztem, hogy az arcom ezzel egy időben pipacs vörös lett. Remegő kézzel gyújtottam meg a cigimet, közben erőteljesen fixíroztam  kopott tornacipőm orrát, ami tiszta por volt a parkoló kavicsos földjétől.

Visszaadtam a gyújtót, közben kínosan ügyeltem rá, hogy ujjaink ne érjenek egymáshoz.

- Köszi – mondtam. Baszki, egyszer már megköszöntem! Jesszus Kristen, mi az ördög van veled.

- Igazán nincs mit – vigyorgott Robert, gondolom azon, hogy úgy viselkedek, mint egy szellemi fogyatékos. Egyszerűen nem tudtam nem a szemébe nézni, tekintete vonzotta az enyémet. Sötét szeme csillogott, ahogy a parkoló lámpái megvilágították az arcát, ami pedig annyira helyes volt, hogy már fájt. Az ajka apró kis félmosolyba hajlott, amitől nekem remegni kezdtek a lábaim.

- Hogy tetszett a dalom? – kérdezte, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Honnan tudja, hogy hallottam? – Láttalak az első sorban – fűzte hozzá, gondolom látta, ahogy kiül a meglepetés az arcomra, vagy csak úgy döntött magában, hogy tényleg fogyatékos vagyok, és igyekezett mindent szépen lassan megmagyarázni, hogy felfogjam.

- Tetszett. Az egyik kedvenc számom – mondtam, és igyekeztem nem mutatni, hogy valójában mennyire nagyon is tetszett. Egek, remélem nem állt mögöttem már akkor is, mikor a számot dudorászva kutattam a kocsiban a gyújtó után…

- Nekem is – mosolygott sejtelmesen az orra alatt, mintha valami külön kis poénja lenne, amit nem akar velem, egyszerű földi halandóval megosztani, de ő láthatóan nagyon jól szórakozott rajta.

Ő is elővett egy cigit, és rágyújtott.

- Milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Robert Pattinson – mondta, miközben felém nyújtotta a kezét. Nem mintha erre szükség lett volna, elsőre is az agyamba égett a neve, ahogy Ash kimondta. Pedig általában tök gáz a névmemóriám.

- Kristen Stewart – mondtam, és megfogtam a kezét. A hangom már megint furcsán idegennek hangzott. Nem tudtam eldönteni pontosan, hogy az érintésétől, vagy vizsgálódó tekintetétől jöttem jobban zavarba, ám az eredmény ismét az volt, hogy fülig pirultam. Na, ennél kínosabb már nem is lehetne. Lehajtottam a fejemet, és hajammal próbáltam takarni égő arcomat, amit valószínűleg a sötét parkoló végéből is ki lehetett szúrni.

- Igen, tudom – mondta türelmetlenül, mintha magától értendő lett volna a dolog, és teljesen felesleges információt közöltem volna. Na jó, honnan a francból tudja a nevemet, mikor most látom először életemben?

 Meg akartam kérdezni tőle, hogy gondolatolvasó-e vagy ilyesmi, de ahogy kezet fogtunk, Robert közelebb lépett egy lépést, és ilyen távolságból már tisztán éreztem az illatát. Sehol ezelőtt nem éreztem még ehhez fogható illatot. Egyszerre volt édeskés, mint valami egzotikus fűszer, és hűs, mint a friss, reggeli hegyi levegő. Annyira csábító volt, hogy már fájt. Mintha valamilyen köd lepte volna el az agyamat, ami megbénított. Hirtelen elfelejtettem, hogy mit akartam neki mondani. Pár másodpercig csak szótlanul álltam és igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, hogy el ne szédüljek. Végül a helyzet nagyon gyorsan megoldódott.

- Örültem a találkozásnak – mondta, majd sarkon fordult, és elsétált a parkoló másik oldalára. Én megbénulva bámultam sötét, magas alakja után. Hát ez meg mi volt?

Visszamentem a többiekhez, akik ismét az asztalnál ültek és az üres poharak számából láttam, hogy kihagytam pár kört. Lehuppantam Taylor mellé. Nikki éppen egy történetet mesélt a tavalyi michigani hálaadásról, ahol Jackson és Kellan olyan részegek voltak, hogy a novemberi idő és az alig tíz fok ellenére egyik éjszaka ruhástól beugrottak a Huron-tóba. Csak fél füllel követtem a történetet, Taylor hangosan nyerített mellettem, Kellan pedig könnyes szemmel az asztalt csapkodta a röhögéstől. Most nem tudott lekötni ez a téma, a gondolataim egy bizonyos személy körül jártak. Azért megpróbáltam bekapcsolódni a társalgásba, hogy a többiek, és főleg Ashley ne vegyék észre rajtam, hogy valami nem okés. Nem hiányoztak a faggatózó kérdések. Úgy tűnt, jól csinálom, mert senki nem fogott gyanút.

Néhány történettel később elindultam a mosdóba, ami egy mellékfolyosóról nyílt a terem végében. Ahogy kinyitottam a folyosó ajtaját, és határozottan elindultam volna a félhomályban, amerre a wc-t sejtettem, ajtóstól beleütköztem valakibe. Hatalmas csörömpölést hallottam, és halk káromkodást. Kinéztem az ajtó mögül, és Robert állt előttem, a kezében egy pohár maradványaival. A tekintete zavart és kissé ideges volt, ahogy azonban kibújtam az ajtó mögül, valami átfutott az arcán, de nem tudtam volna megmondani, mire gondolhat, valami csodálkozás-féle volt.

- Jesszus, nagyon sajnálom! – kiáltottam fel. – Igazi kétbalkezes tudok lenni, ne haragudj.

- Na nem mondod? – jegyezte meg az orra alatt gúnyosan, olyan halkan, hogy éppen hogy csak meghallottam. – Semmi baj, de lógsz nekem egy másik sörrel – mondta teljesen komoly hangon, de csibészes mosolya elárulta, hogy csak viccel.

Ekkor lenéztem a kezére, amelyben még mindig tartotta a félig törött korsót. Kicsit megijedtem, a kezéből ugyanis ömlött a vér. Szeme követte a tekintetemet, majd mosolyogva fájdalmas kis grimaszt vágott.

- Hát, ezt szépen elintézted. Még jó, hogy már játszottam ma – mondta, bár én nem találtam annyira viccesnek a helyzetet.

- Gyere velem – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, és magammal ráncigáltam a mosdó felé.

- Most meg mi…? – kezdte, aztán végül beletörődött a sorsába, és követett.

A csaphoz húztam, és óvatosan leöblítettem a kezét. A sebben szerencsére nem volt szilánk, de így is elég mélynek tűnt. Az arca meg sem rándult, ahogy vérző kezét a csap alá tartottam. Hát, én már valószínűlég könnyeznék a fájdalomtól, állapítottam meg magamban. Nem tűrtem túl jól a fájdalmat. De úgy látszott, Robert nem törődik ilyen apróságokkal, mint a fájdalom…

- Hű, csak nem egy ápolónőhöz van szerencsém? – kérdezte, miközben rezzenéstelen arccal nézte, ahogy kimosom a sebet. Ismét megpróbálta viccesen elütni a helyzetet, de én még mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam, kicsit bűntudatom is volt.

- Van egy bátyám – mondtam. – Elég jól bírom a vérző sebek látványát, nagyjából Cameron kamaszkora óta, amikor elkezdett motorozni és minden héten különböző sérülésekkel jött haza. – magyaráztam. Jesszus, minek csacsogok ennyit ennek a vadidegen srácnak? Viszont úgy tűnt, hogy Robert egyáltalán nem bánja, sőt érdeklődően hallgatott.

Végül előkotortam a táskámból egy sebtapaszt, és óvatosan a sebre illesztettem.

- Oké, ez kész is – mondtam. Robert azonban elkapta a kezemet, mielőtt elhúzhattam volna. – Azért nézesd meg egy orvossal – fűztem hozzá, de a hangom valahol a mondat végén elcsuklott, mert Robert egyúttal közelebb lépett hozzám.

Mögöttem a csapok voltak, nem volt hová hátralépnem, nem mintha képes lettem volna rá. Úgy tűnt, nem vagyok képes megmozdulni, amikor Robert egy méternél közelebb van hozzám.

- Köszönöm – mondta halkan, és gyengéden végighúzta hűvös ujjait az arcomon, az államtól az arccsontomig, puha keze épphogy csak érintette a bőrömet. Közben a szemembe nézett, pillantása gyengéd volt, mégis szinte égetett a tekintete. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de sikerült teljesen elbűvölnie. A lehelete is pont olyan csábító volt, mint az illata. Ez nem fair, gondoltam magamban. Hogy lehet valaki ilyen hatással az emberekre? Ezt törvényben kéne betiltani vagy büntetni, vagy valami…

- Nincs mit – hebegtem, és levegő után kapkodtam, mert úgy tűnt, azt elfelejtettem venni az elmúlt fél percben. – Tényleg nagyon sajnálom.

- Elfelejtve az egész – mondta, és csibészesen elvigyorodott. – Azért, még valamit megtehetnél…

Bármit, amit csak kérsz, gondoltam. Úristen, Stewat!!! Ezt sürgősen be kell fejezned.

Robert közelebb lépett hozzám, és karját a csípőm köré fonta. Felém hajolt és ajkát végighúzta a nyakam vonalán a fülemig, majd vissza, amitől megborzongtam. A haja közben súrolta a nyakamat, izmos nyaka pedig megfeszült, ahogy megérintette a bőrömet. Alig tudtam visszafogni, hogy ne nyögjek fel, végül csak halkan sóhajtottam egyet, amit Robert elégedetten vett tudomásul. A szívem ezerrel pumpált, a vérem úgy száguldott az ereimben, hogy csoda, hogy nem robbantam fel. Ajkaival óvatosan harapdálni kezdte a nyakamat, miközben erősen tartott, aminek nagyon örültem, mert a lábaim annyira elgyengültek, hogy erre magamtól nem lettem volna képes. A kezemet a nyaka köré fontam, miközben szája elindult a dekoltázsom irányába…

Ekkor ajtócsapódás zökkentett ki minket. Szétrebbentünk, az ajtóban pedig ott állt Nikki.

- Csak nem megzavartam valamit? – horkantott fel gúnyosan, miközben végigmért, majd az egyik tükörhöz sétált. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, az arcom pont olyan lángvörös, mint Nikki szűk, rövid piros ruhája.

- Te sose, Nix – kacsintott rá Robert, aki úgy tűnt, egyáltalán nem jött zavarba a helyzettől. Megfordult, és szokásához híven már ott se volt, mire kettőt pislogtam. Nikki megigazította hosszú, tökéletesen göndör haját, majd megvetően rámnézett és fejét felszegve kivonult a mosdóból.

Na, már csak ez hiányzott… Így is elég nyilvánvaló volt, hogy Nikkinek nem vagyok szimpatikus, persze, hogy neki kellett ránk nyitnia.

Megigazítottam a felsőmet, ami kicsit elcsúszott Robert kezei alatt és elindultam az vissza az asztalunkhoz, de nem láttam ott senkit. Körbenéztem a helyen, hogy hátha meglátom a társaságot valahol. Első tippjeim közt vezető helyen a piás pult volt. Ahogy a hosszú pultnál álló emberek tömegében próbáltam megtalálni Ashleyt, egyszer csak megtorpantam. A lábam szó szerint a földbe gyökerezett, annyira lesokkolt a látvány. Robert egy magas, szőke lányt ölelgetett a pultnál.

Na jó, Kristen, nem kell ennyire paranoiásnak lenni - nyugtattam magam. Valószínűleg csak egy haverja, vagy esetleg a testvére. Nem kell mindig mindjárt rosszra gondolni.

Ekkor Robert végigsimított a lány testén, miközben odahajolt hozzá, és megcsókolta. Keze megállapodott a lány fenekén, nekem pedig ennyi elég is volt a jelenetből. Elfordultam, és az ellenkező irányba mentem, kiutat törve a tömegből.

Erre alaposan ráhibáztam. Pislogtam kettőt, mire tudatosítottam magamban, hogy nem álmodtam az egész előbbi jelenetet a mosdóban. Először arra tippeltem, hogy bevertem a fejem és elájultam vagy valami. Valljuk be, ez nem az első ilyen húzás lenne tőlem. Annyira abszurd volt a helyzet, és mégis igaz volt. Tíz perce sincs, hogy Robert majdnem szó szerint levett a lábamról a mosdóban, most pedig itt nyalja-falja ezt a szőke cicababát mindenki szeme láttára.

Ötletem sem volt, hova megyek, de minél távolabb akartam kerülni Roberttől. Megálltam kint a folyosón és megpróbáltam mélyeket lélegezni, hogy kicsit megnyugtassam magam. Anya otthon mindig próbálkozott vele, hogy rávegyen a jógázásra, és különböző relaxációs légzéstechnikákra. Ez most jól jött. A falnak támaszkodva álltam és próbáltam egyenleteseket lélegezni. Azonban nem nagyon tudtam megnyugodni, annyira ideges voltam, hogy könnyek szöktek a szemembe. Kezem fejével letöröltem őket, nem akartam itt mindenki előtt bőgni. Hogy lehetek ilyen idióta? Tudnom kellett volna, hogy egy ilyen pasi, mint ez a beképzelt bájgúnár nem akar semmit egy magamfajta esetlen csajtól. A józan eszemre kellett volna hallgatnom. Nyilvánvaló, hogy Robertnek egyáltalán nem tetszem és nem vagyok rá olyan hatással, mint ő rám, csak egy buta libát lát bennem, aki levegőt sem kap, ha ő a közelben van. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Pár perc álldogálás után rájöttem, hogy nem állhatok ott egész este.

Semmi kedvem nem volt a többiek kérdéseihez, így hát írtam egy sms-t Ashleynek, hogy leléptem és hogy ne haragudjon. Kimentem a bárból, automatikusan rágyújtottam egy cigire, ahogy kiléptem az ajtón. A kocsimhoz siettem, már éppen szálltam volna be, amikor a hátam mögül nagy visítozást hallottam. Hátranéztem, és azt az embert láttam meg elsőként, akit most a pokolba kívántam. Robert lépkedett le a lépcsőn, a vállán pedig a szőke lányt cipelte, aki kényeskedve tiltakozott.

- Robby, tegyééél le – nyávogta, az é betűket magas hangon elnyújtva. Bántó hangjától visszhangzott a parkoló.

Fogtam magam, bevágtam a kocsiajtót és teljes gázzal elindultam hazafelé. Ahogy a kijárathoz hajtottam, még láttam, hogy Robert megfordult, gondolom a motor hangjára, és a kocsi után bámult. Arcáról semmilyen kifejezést nem tudtam leolvasni. Hát persze… hogy ez mekkora tuskó. Nyilvánvalóan van barátnője, én pedig csak szórakozásból kellenék neki. De ebből aztán nem eszik… Felnyomtam a zenét max hangerőre, és hazáig próbáltam csak a dalszövegre koncentrálni, hogy eltereljem a gondolataimat.

Ahogy beléptem a házba, John hangját hallottam a nappaliból.

- Kristen, te vagy az? – kérdezte. Ki más lehetne?

- Igen John… apu! – válaszoltam, és igyekeztem, hogy a hangom ne tűnjön túl zaklatottnak.

Gondolhattam volna, hogy John le nem fekszik aludni, amég nem érek haza és nem csekkolja le, hogy nem hozok-e haza magammal valami fiút. Nem kötötte az orromra, de biztos voltam benne, hogy már halálra aggódta magát, pedig még alig volt éjfél.

- Megyek is aludni – integettem be a nappaliba. – Reggel találkozunk, jó éjt.

- Oké… - mondta John. – Várj csak! – szólt utánam, mire visszafordultam. – Jól érezted magad?

- Igen, persze – hazudtam, de ebben sosem voltam igazán jó. Azért szerencse, hogy John nem ismer annyira jól, mint anyám, aki egyből kiszúrta volna, hogy valami nincs rendben. – Találkoztam a többiekkel, mind nagyon jó fejek. – Nyugtattam meg Johnt, aki szemmel láthatóan megelégedett ezzel a válasszal.

- Örülök. Neked is jó éjt, Kris – mondta. Ahogy felfelé trappoltam a lépcsőn, hallottam, hogy kinyomja a tv-t. Jól tippeltem, hogy azt várta, mikor érek haza. Vajon mi lesz a következő, megszondáztat, ha későn jövök haza? A gondolatra keserűen elmosolyodtam, bár távolról sem voltam vicces kedvemben.

Gyorsan átöltöztem pizsamába, kiszaladtam a fürdőbe, hogy megmossam a fogam és megfésülködtem. Becsaptam az ajtót, hogy John is hallja, hogy lefeküdtem aludni, és ne agyaljon azon, hogy mikor akarok visszaosonni a buliba. Fogadni mertem volna rá, hogy fel fog jönni ellenőrizni. Bebújtam az ágyba, és magamra húztam két takarót is. Igyekeztem magamtól elhessegetni Robert arcát, de egyfolytában őt láttam magam előtt. Aztán, ami még rosszabb volt, őt láttam a szőke lánnyal együtt. Erre a gondolatra elfogott valami szörnyű érzés, ami még a dühnél is rosszabb volt. Mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Kikászálódtam az ágyból, és a hifibe benyomtam az egyik kedvenc CD-met. Nagyon halkra állítottam a hangerőt, és megpróbáltam elaludni. Ahogy a dallamra koncentráltam, ez egyre könnyebbnek tűnt.

Csak azt tudtam, hogy semmi kedvem nincs a holnapi naphoz, és hogy nem akarom újra látni Robertet. Eszembe jutott, hogy vajon mi történhetett volna a mosdóban, ha nem zavarnak meg minket. Hirtelen kicsit örültem, hogy Nikki pont akkor jött be. Össze voltam zavarodva. Annak ellenére, hogy baromi mérges voltam Robertre és magamra még inkább, pontosan tudtam, hogy nagyon tetszik Robert. Furcsa, hogy milyen hatással van rám egyetlen este után, ez nem lehet a véletlen műve. De akkor mégis miért vagyok ennyire pancser, hogy pont egy ilyen csajozós bunkót kell kifognom. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lenni? Hirtelen, mindannak ellenére, ami ma este történt, csak egyvalamire vágytam. Arra, hogy Robert itt legyen velem.

Hirtelen nagyon álmosnak éreztem magam, majd elnyomott az álom...

Képek, zenék:
Rob a parkolóban:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgtiPzyFwHJVFHgBT9BQI32WkDXD1b1-u0Ql3wAtgUBeqojUpUKM2-IKWSoA-Zomb8ST3z6soBgExzjw6pRdvThIPsn5fSQ9DwjfNP-t2F9tNssCjJIyMx_KeQAH42zfAKsREomXrVvjZP-/s1600/Edward+Manip.png
Zene Kristen kocsijában:
http://www.youtube.com/watch?v=ZudX66IBat8

1. fejezet

Sziasztok. Felkerült az első fejezet! Szeretném megkérni, aki elolvassa, az írjon véleményt, mert abból fogom tudni, hogy tetszik-e Nektek! Jó szórakozást! :)

A fény szinte elvakított, a bőröm izzott a napsütéstől. A levegő olyan forró volt körülöttem, hogy a távolban már-már látni véltem, ahogy a hő felszáll a talaj felől, mintha köd lenne, azzal a különbséggel, hogy a levegő kábé ezer fokos volt. A talpam alatt égető homokot éreztem, ahogy lépésről lépésre haladtam előre a parton. Éreztem, ahogy a nap sugarai az arcomat perzselik, a meleg őrjítő volt. A torkom teljesen kiszáradt, ahogy próbáltam küzdeni a parázsként izzó levegővel. Éreztem, hogy az arcom verejtékezik. Oldalra fordítottam a fejemet, és hirtelen lágy szellőt éreztem a hátamon. Megláttam a tenger csillámló habjait. Elkezdtem a hívogatóan kék víz felé futni. Ahogy egyre közelebb értem, minden porcikámmal csak arra vártam, hogy belecsobbanjak a hűs habokba. Már alig két méter választott el a lágyan hullámzó, égkék víztől, amikor hirtelen valaki megfogta a kezemet és visszarántott.

- Kristen Stewart! – arra ébredtem, hogy valaki a nevemet kiabálja. - Kristen! Azonnal mássz ki az ágyból, el fogunk késni! – hallottam anyám sürgető hangját a lépcső aljáról.

Kómásan felemeltem a fejem a párnáról és hunyorogva kinyitottam a szemeimet. A napfény betűzött az ablakon – pont, mint az álmomban. A hátam csupa víz volt, pedig még a takarót is lerúgtam magamról alvás közben.

- Ghhhaa – morogtam, és a párnába temettem az arcomat. Hát persze, ma van a nagy nap, villant be. Az apámhoz költözöm Vancouverbe.

Adtam még magamnak két percet, majd kikászálódtam az ágyból. A mosdóba vezetett az első utam. Hosszan zuhanyoztam, kiélveztem a langyos vizet. Odakint legalább 35 fok lehetett, ami nem ritka Los Angelesben augusztus végén sem. Fogat mostam, majd felkaptam a farmeromat és egy ujjatlan fehér atlétát. A hajamat megpróbáltam valami elfogadható állapotba hozni, végül inkább az egészet felfogtam lófarokba.

Ahogy letrappoltam a lépcsőn, odalent anyával találtam szembe magamat.

- Kristen, megvan a repülőjegyed? Hova tettük a kék dzsekidet? Ugye elraktad az irataidat? – zúdultak rám a kérdések.

- Neked is jó reggelt – mormoltam kelletlenül. – Nyugi, mindent elraktam, már a kabátok is a bőröndben vannak.

Lehuppantam az egyik székre és megkentem egy pirítóst. Miközben lassan rágcsáltam a reggelimet, a gondolataimba mélyedtem. Vajon milyen lesz Vancouver? Ezer éve nem láttam az apámat. Pontosabban legutoljára karácsonykor, amikor elmentem meglátogatni egy napra. Anyámék még kiskoromban elváltak, azóta Los Angelesben lakunk hárman, a bátyámmal, Cameronnal. Igazából mindenkinek jobb ez így, nem mintha anyámék között bármilyen konfliktus lenne, egyszerűen csak nem működött köztük a dolog. Mivel apa egy repülőútnyira lakik, kicsit nehézkes lenne a hétvégéket Vancouverben tölteni, így hát minden karácsonykor és hálaadáskor voltunk nála Cammel. Most egy új filmem forgatása miatt költözöm vissza hozzá. Abban biztos voltam, hogy az apámmal, Johnnal jól kijövünk majd. Nem a szavak embere, de alapvetően nagyon bírom. Az a jó benne, hogy ő is olyan magának való, mint én néha, így szerintem ezzel nem lesz gond. Annál jobban aggódtam a forgatás miatt. Remélem a többiek jó fejek lesznek…

- Heló Kris, ez az ábrázat már a forgatási sminked? – a bátyám röhögve szakította félbe elmélkedésemet. Próbáltam elővenni a legmegvetőbb arckifejezésemet, ahogy ránéztem.

- Ha tudni akarod, elég rosszul aludtam. – mondtam, és kiöltöttem rá a nyelvemet. Gondolom a szemem alatti hatalmas karikákra célzott, amit 5 méterről is ki lehet szúrni.

- Majd a repülőn kialszod magad. – kacsintott rám Cameron.

- Neked nem kellene suliba indulnod? – vágtam vissza, még mindig kicsit sértett fejet vágva. Cam az UCLA-n volt harmad éves, matek szakon. Sosem értettem, hogy egy ilyen majom, mint Cameron hogy képes összetett gondolkodásra, de valamilyen rejtélyes okból én voltam az, aki tök sötét volt a matekhoz a családban.

- Basszus, tényleg – Cameron kapkodva szedte össze a cuccait a konyhaasztalról, miután az órára pillantott. Puszit nyomott az arcomra. - Ja, és el ne felejts mindenről beszámolni. Ki tudja, ha azt mondod jók a vancouveri csajok, lehet én is lenézek a jó öreg Johnnyhoz – vigyorgott. Na igen, tipikus Cam…

Anya kivitt a reptérre, ahol érzékeny búcsút vettünk. Én sosem voltam jó búcsúzkodásban, anyám viszont agyon ölelgetetett és a szeme tiszta könnyes volt.

- Anya, nem a világ végére megyek – morogtam két ölelés között.

A csomagjaimmal felpakolva átvergődtem a terminálon, majd miután becsekkoltam, szórakozottan sétálgattam fel-alá a reptéri boltok között. Mindenütt turisták nyüzsögtek, rövidnadrágban, aranybarnára pirulva próbáltak minél több szuvenírt betuszkolni a bőröndjeikbe. Kicsit elfogott a szomorúság. Hiányozni fog a napfény, Vancouverben fele annyit sem süt a nap, mint Los Angelesben. A maradék időt olvasással ütöttem el egy kényelmetlen reptéri széken.

Ahogy a gép felszállt, elálmosodtam. Próbáltam filmet nézni a laptopomon, de azt vettem észre, hogy minden második mondat jut el az agyamig, ezért lecsuktam a gép fedelét, hátradőltem a széken és lehunytam a szemem. Vancouverig csak pár óra a repülőút, én pedig békésen végigaludtam az egészet. A reptéren egy stewardess ébresztett fel, én pedig álmosan szedelődzködni kezdtem.

A hangárban rögtön kiszúrtam John-t, ahogy tétován lépked egyik lábáról a másikra a sok táblát tartó, izgatottan várakozó ember között. Johnnak pont olyan sötétbarna haja volt, mint az enyém. Tőle örököltem a barna szemeimet is, és a magasságomat is. Üdvözöltük egymást, majd elindultunk a kocsija felé. Nem sokat beszéltünk az úton, de egyáltalán nem volt kínos a csend. John inkább magának való ember volt, keveset beszélt, nem csacsogott, de ennek ellenére nem volt mogorva sem. Ahogy kiértünk a parkolóba, máris fáztam. John előzékenyen bekészített egy nagy pulóvert az első ülésre, én pedig teljesen meghatódtam ettől a kedves gesztustól.

- Ó, apu… ez igazán figyelmes tőled – köszöntem meg neki, miközben a hátamra borítottam a pulcsit. Ő nem válaszolt, csak büszkén mosolygott a bajsza alatt.

Körülbelül negyven perces út után begördültünk a házunk elé. Furcsa érzés volt, mert egyáltalán nem éreztem idegennek a helyet, pedig alig laktam itt pár hónapot. Ismerős volt az összes fa, a burjánzó sövény, a repedező járda, ami a bejáratig vezetett. Régi stílusú, emeletes ház volt, a falát egyik oldalon teljesen benőtte a borostyán. A piros tetővel egészen csinos volt a ház, olyan vadregényes volt a kertben uralkodó káosszal. John nem szeretett kertészkedni, ez általában anyám elfoglaltsága volt. Kicsit elszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy milyen egyedül lehet John, így, hogy senki sem gondoskodik róla és a házról.

John segített felpakolni a szobámba, majd magamra hagyott. Hallottam, ahogy a földszinten bekapcsolja a tv-t, és megkeresi azt a csatornát, ahol meccset közvetítenek. Én behajtottam az ajtót, és elterültem a nagy ágyon. Körbenéztem a szobában. Szükség lesz néhány apróbb átalakításra, de amúgy nagyon szerettem a régi szobámat. A polchoz sétáltam, ahol betettem az egyik régi CD-met, majd elővettem a forgatókönyvet és kicsit olvasgattam. A történet tök jó volt, alig vártam, hogy kipróbálhassam magam a szerepben. Persze kicsit tartottam a társaságtól. Ahogy ezen méláztam, hirtelen megcsörrent a telefonom. Kihalásztam a táskámból, és még időben sikerült felvennem. Anyám volt az, már betegre aggódta magát, hogy nem hívtam, amint leszállt a repülő. Elmeséltem neki mindent, és ezredszerre is biztosítottam őt arról, hogy teljesen jól vagyok.

Mikor letettem a telefont, lementem Johnhoz a földszintre. Nem akartam udvariatlan lenni, hogy egész este a szobámban ülök. Ahogy sejtettem, John-t a kanapén elterülve találtam, és izgatottan bámulta a meccset.

- Öhm, apu… - még mindig furcsa volt így hívni. Cameronnal egyszerűen csak Johnnak hívtuk. – Nem vagy éhes? Gondoltam, esetleg vacsorázhatnánk, vagy valami…

- Persze, Kris – mondta John, majd pillantását újra a képernyőre fókuszálta. – Pár perc, és vége a meccsnek. Utána beülhetnénk valahova, nem sok kaja van itthon.

Kisétáltam a konyhába, amit csak egy boltíves átjáró választott el a nappalitól. Kivettem a hűtőből egy vizet, közben megállapítottam, hogy John valóban igazat mondott, tényleg nem volt semmi kaja a hűtőben, egy penészedő sajtot és egy üveg félig üres tejet kivéve, amiről nem tudtam megállapítani, hogy hány hetes lehet, de abban biztos voltam, hogy nem önteném a reggeli müzlimre. Ismét megsajnáltam magamban Johnt, elhatároztam, hogy másnap bevásárolok neki és főzök valamit. A főzés terén elég kreatív voltam, anya sok mindenre megtanított Los Angelesben, rengetegszer főztünk együtt kis koromban, később pedig, mikor anyának nem volt ideje főzni a munka mellett, én főztem Cameronra, aki annyit evett, mint egy ló. Vagy inkább, mint két ló együtt.

John lelkes rikkantása zökkentett ki a gondolkodásból.

- Miiiiicccsoda passz! – üvöltött fel. – Gyerünk Jenkins, mutasd meg nekik!

Felsóhajtottam. Sosem tudtam hova tenni a férfiak megmagyarázhatatlan vonzódását mindenféle sport iránt, ahol két csapatnyi ember kergeti a labdát. Sejtettem, hogy a ,,pár perc a meccs végéig” kicsit több lesz, mint pár perc, de nem akartam szólni Johnnak, így hát a vízzel a kezembe kisétáltam a nagy hátsó verandára.

Kint már sötétedett, és kissé hűvös is volt, bár lehet, hogy ez a vancouveri nyárban kánikulának számít, még nem tudtam pontosan eldönteni. Viszont a kert nagyon hangulatos volt a félhomályban. A nap már majdnem teljesen lement, éppen annyira volt csak világos, hogy láttam a szomszéd kerítéstől elválasztó sövény körvonalait, és a kert végében kezdődő erdő fáinak kontúrjait. Kortyoltam egyet az ásványvízből, majd a farzsebemhez nyúltam, és elővettem egy cigit. Felültem a nagy hátsó veranda korlátjára, ahol minden nyáron tanyáztam, amikor Johnnál voltam, és meggyújtottam a cigit. Szórakozottan hamuztam, miközben élveztem a csendet. Minden annyira nyugodt itt.

A szomszéd kertből léptek törték meg a csendet. Kíváncsian a hang irányába fordítottam a fejem, és láttam, hogy egy magas alak a ház mellett álló garázs felé sétál. Csak a körvonalait tudtam kivenni a sötétben, de mikor elhúzta a garázsajtót és felkapcsolta a villanyt, láttam, hogy egy velem kábé egy idős fiú az. Lezseren volt felöltözve, egy farmer és egy sötét póló volt rajta, mintha legalábbis harminc fok lenne. Halványan rémlett valami a szomszéd srácról, akivel párszor találkoztam, mikor évekkel ezelőtt Johnnál töltöttem a nyári szünet egy részét. A fiú kitolt egy nagy, piros motort. Az a fajta jármű volt, amitől a lányos apák féltik a lányaikat. Én csendesen figyeltem a jelenetet, úgy tűnt a fiú észre sem vett, ahogy a sötét verandán gubbasztottam, de mikor felhuppant a motorra és berúgta, felém nézett és hangosan odakiáltott, hogy túlkiabálja a felmorgó motort.

- Helló – hangja kellemesen mély, meleg volt. – Látom tetszik a moci, elvihetlek egy körre?

- Talán majd máskor – kiáltottam vissza a motor fényszórói felé, amerre a fiú alakját sejtettem, mert az udvaron ismét sötét lett, ahogy behúzta maga mögött a garázsajtót.

- Ahogy gondolja a hölgy – válaszolt szenvtelen hangon, majd se szó, se beszéd elhúzott az utca felé a kocsifelhajtón keresztül, hatalmas fehér füstöt hagyva maga után.

Ekkor kivágódott mögöttem a terasz ajtó, és John lépett ki rajta. Ijedtemben majdnem leestem a korlátról.

- Hát itt vagy!

- Jesszus, a szívbajt hozod rám – mondtam, mikor kicsit összeszedtem magam. Titkon nagyon örültem, hogy nem ordítottam fel káromkodva.

- Bocsánat – mondta John, és láttam, hogy valóban nagyon bánja a dolgot. Aztán szeme a kezemben égő cigire tévedt, és elgondolkodva összeráncolta a homlokát. Láttam rajta, hogy valamit nagyon akar mondani, de végül úgy döntött, inkább nem szól semmit. Nekem akkor jutott eszembe, hogy az apám még sosem látott cigizni.

- Na jó, mehetünk, ha kész vagy – mondta John, mikor összeszedte magát. Én pedig örömmel követtem, és hálás voltam neki, amiért nem kezdett el prédikálni a dohányzásról. Elpöcköltem a csikket, és követtem Johnt a házba. A jövőben ügyelni fogok rá, hogy ne gyújtsak rá John szeme láttára.

Felvettem a barna bőrdzsekimet, és elraktam a zsebembe a mobilom. Ekkor hirtelen zseniális ötletem támadt.
- John… izé, apu – kezdtem. – Nem bánnád, ha ma én vezetnék?

- Hát, végülis oké. Miért ne? Elvégre megvan a jogosítványod, meg minden… - mondta, de inkább úgy hangzott, mintha magát akarná meggyőzni. A mondat közepén viszont eszébe jutott valami, és felderült az arca, mintha valami örömhírt akarna közölni. – És azt hiszem, mehetünk a te kocsiddal…
- Szent szar! – kiáltottam fel, aztán el is pirultam, mikor rájöttem, hogy mit mondtam. – Azaz, komolyan mondod?

John rosszallóan nézett rám a kicsit túlzottan heves kitörésem miatt, de aztán büszkén kihúzta magát.
- Hát persze. A tiéd a kocsi – mondta, és az előszobai szekrény fiókjából előtúrta a kulcsot, és odadobta nekem.

 A garázsban volt egy régi, sötétkék Ford Mustang, amit John nagy ritkán használt. Én már régen kiszúrtam magamnak, és emlékeztem, hogy egyik nyáron meg is ígérte, hogyha lesz jogsim, megkapom a kocsit. John inkább a nagy kocsikért volt odáig, a Fordot még anya használta annak idején, amikor itt laktunk. Ennek már több, mint 19 éve, úgyhogy nem mai darab a járgány. De én imádtam. Annyira gyönyörű volt, régi, klasszikus vonalakkal, és a színe valami eszméletlenül elegáns külsőt kölcsönzött, az amúgy nagyon is vagány autónak.

Vigyorogva tettem meg az utat a volánnál ülve Vancouver belvárosáig, ahol John egy étterem felé navigált. Egyszer sem szólt bele a vezetési tudományomba, pedig láttam rajta, hogy néhány hirtelen fékezésnél összeszorítja a száját, és valószínűleg hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne mondja ki, amire gondol. És ezért nagyon hálás voltam neki. A mai nap már harmadszor éreztem úgy, hogy baromi jól ki fogunk jönni.

Egy csendes kis útmenti bárba ültünk be. Vacsora közben nem sokat beszéltünk, de hálistennek a bárban is volt egy TV, így John újra elmélyedhetett a sportközvetítések világában, miközben én komótosan betoltam a második sajtburgeremet is. Éppen indulni készültünk, John fizetetett a pultnál, mikor a zsebemben megszólalt a telefonom. Izgatottan vettem elő, Ashley volt az: Üdvözöllek Vancouverben csajszi, találkozzunk fél óra múlva a térnél. Ash. Bepötyögtem a választ, majd Johnhoz fordultam.
- Nem lenne baj, ha most nem mennék haza? Találkozom Ashleyvel – mondtam. John bólintott.

- Persze, menj csak. Ki tudsz rakni hazafelé? – kérdezte.

- Igen, persze, útba esik – hazudtam. Valójában a város másik felén laktunk, de John olyan lelkesnek tűnt ebben az apa-lánya dologban, hogy nem akartam letörni a szarvát.

Bár a kerülőút egy jó fél órás autókázást jelentett, mire odaértem a térhez, de Ashleynek még nyoma sem volt. Rágyújtottam egy cigire, ami baromi jól esett már, de John előtt nem mertem a kocsiban cigizni, szerintem épp elég sokkot okoztam már neki a mai napra. Éppen fel akartam hívni Asht, hogy jó helyen vagyok-e, amikor megjelent a kis sárga sportkocsijával. Legalább hatan fordultak meg utána, ahogy felém hajtott a parkolón keresztül. Na igen, Ashley mindig is kedvelte a csilli-villi luxus autókat. Ahogy beparkolt a Mustang mellé, tisztán hallottam, hogy mit hallgat a kocsiban. Imádta bömböltetni a zenét, ebben nagyon hasonlítottunk egymásra.

- Hellóóóó – ugrott ki a kocsiból Ash, és a nyakamba vetette magát. – Nézd csak, mi ez? Megkaptad a kis szépséget? – méregette a Mustangomat mosolyogva.

- Hé, igenis gyönyörű – keltem a kocsim védelmére, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

Ashel egy bár felé vettük az irányt, ő mutatta az utat, én pedig követtem. Elhajtottunk a város szélét jelző tábla mellett és pár kilométer után leparkoltunk egy útmenti fogadó mellett. Már tök sötét volt, de a parkolóban világított pár lámpa és a fogadó falán lévő nagy neon felirat visszatükröződött a parkolóban álló kocsik ablakán. A villogó felirat szerint a hely neve Billy’s Best volt, bár a B betű nem világított.

- Mi ez a hely, Ashley? – kérdeztem, és gyanakodva méregettem a házat, bentről hangos basszus hallatszott ki.

- Majd meglátod -  kacsintott rám, én pedig követtem fel a lépcsőn a fehér épület bejárata felé.

Bent a hely kicsit füstös, tipikus amerikai útonálló kocsma volt, a hangulatosabbik fajtából. Volt egy nagy bárpult, középen kerek asztalok mellett kis székek, a másik fal mentén boxos étkezőhelyek, a terem végében pedig egy színpad, ahol valami amatőr rock-banda játszott egy ismerős számot. A hely dugig volt emberekkel, a bárpult előtt hatalmas tülekedés.

Ashley az egyik boksz felé vette az irányt, ahol népes kis csapat ült, a forgatási banda. Ashley sorban bemutatta őket, én pedig mosolyogva kezet ráztam mindannyiukkal. Volt egy magas, tagbaszakadt, izmos srác, Kellan, mellette ült egy lány, talán a barátnője, Nikki, aki tipikus szépség volt, csinos és aranyszőke hajzuhatag omlott a vállára. Kellannal ellentétben ő nem volt annyira kedves, nem viszonozta a mosolyomat, ridegen mutatkozott be. Nem értettem mi a baja velem, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele túl sokat. Nem adtam rá semmi okot, hogy utáljon, hiszen alig két perce ismerem. A harmadik srácról már hallottam, Alice naphosszat csak Jacksonról beszélt, aki vékony, magas, kócos hajú szőke fiú volt, ő tűnt a legvisszafogottabbnak a társaságból. Alice a Jackson mellett ülő fiúra mutatott, én pedig meglepetésembe tágra nyitottam a szemeimet. Taylor volt az, akivel John házánál találkoztam, a szomszédból.

- Hé, ti ismeritek egymást? – kérdezte Ashley meglepetten.

- Jaja, összefutottunk ma – kacsintott Taylor barátságosan.

- Igen, Taylor a szomszédomban lakik – magyaráztam, és nagyon megörültem a véletlen egybeesésnek.

Nikki szakította félbe a társalgást:

- Nos, iszunk, vagy mi lesz? – kérdezte sürgetően, és körbenézett. Feltűnt, hogy rám nem is nézett, mintha az én válaszomra abszolút nem lenne kíváncsi. Kellan azoban tök rendes volt, és felém fordult, ahogy elindultunk a bár felé:

- Mit iszol? Tequilázol egyet velünk? – kérdezte. – Ja, és úgy illik, hogy az új lány fizet. – csipkelődött, mire Nikki megvető pillantással jutalmazta. Azért örültem, hogy a többiek nem fogadnak ilyen ellenségesen.

Miután vagy negyed órát tülekedtünk a pultnál, hogy piához jussunk, újra körbeültük az asztalt, és lehúztunk két felest. Ashley körbeadott egy citromot, amibe mindenki beleharapott a tequila után. A hangulat egyre viccesebb lett, a fiúk elkezdtek ökörködni, én pedig csendesen figyeltem őket. Nikkit szívatták, aki játékosan kiosztotta őket.

Taylor mellém csúszott, és töltött még egy kört.

- Na csajszi, húzd le, és nyomás táncolni – mondta csibészes vigyorral.

- Nem tudom, nem biztos, hogy jó ötlet még egy… - kezdtem, de Taylor ellenkezést nem tűrően a kezembe nyomta a poharat. Koccintottunk, majd Taylor elráncigált táncolni.

A rockbanda pörgősebb számot kezdett játszani, mi pedig Taylorral ugráltunk a zene ütemére. Úgy tűnt, egyikünk sem valami jó táncos, de annyira jól éreztük magunkat. Taylor hülyéskedett, beugrott a táncparkett közepére, és elkezdett moonwalk-olni. Ezt már nem bírtam megállni röhögés nélkül. Visszaugrott hozzám , és körbepörgetett, ami teljesen indokolatlan volt erre a zenére, de körülöttünk  mindenki más is össze-vissza táncolt. Jöttek a többiek is, végigtáncoltunk vagy öt számot.

Aztán kimentünk cigizni a többiekkel. Mire visszaértünk, a rockbanda elpakolt a színpadról, és egy magas bárszéket, valamint egy állványos mikrofont raktak a színpad közepére. A többiek izgatottan az első sorba vonultak, én pedig követtem őket, bár fogalmam sem volt, mit kell nézni. Meg is kérdeztem Ashleyt, de csak annyit válaszolt:

- Majd meglátod – és sejtelmesen mosolygott.

Pár perc várakozás után a színpadon feltűnt egy nagyon magas, kócos, aranybarna hajú fiú. Gyönyörű arca volt, ahogy felugrott a színpadra, nem tudtam levenni a szemem elegáns mozgásáról. A bőre hófehér volt és tökéletes, csakúgy mint minden más testrésze is. Annak ellenére, hogy vékony volt, testhez simuló szürke pólója alatt tökéletesen látszottak az izmai. Egy fekete farmer volt rajta, és sötétbarna bőrkabát a póló felett. A székhez sétált, kezében a gitárjával, lehuppant rá, majd se szó, se beszéd, elkezdett játszani. A hangja megbabonázott. Az egyik kedvenc dalomat játszotta, én pedig kővé dermedten álltam, és hallgattam. Előtte volt egy kotta, de oda sem nézett. Sötétfekete szemeit lehunyta, mintha valahol máshol lenne. Körülnéztem, és láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akit elkápráztatott. A többiek mosolyogva hallgatták, majd, szerintem túl korán, vége lett a számnak, és hatalmas tapsot kapott.

- Ki ez a fiú? – kérdeztem Ashleyt, miután sikerült rendeznem a vonásaimat.

- Robert Pattinson – mondta Ashley. Rá szemmel láthatóan nem volt ekkora hatással a fiú, amit én elképedve vettem tudomásul. – Ő fogja játszani a másik főszereplőt a filmben, hihetetlen, hogy még őt sem ismered… - méltatlankodott, majd valamit beszélt arról, hogy mindjárt bemutat neki, de én még az előző mondatán filóztam. Ezzel a félistennel fogok egy filmben játszani? Te jó ég. Atyaég, Kris. Gondoltam magamban, és őszinte félelmeim támadtak, hogy egy szót sem fogok tudni kinyögni, ha Robert a közelemben lesz.

Úgy döntöttem, meg kell nyugtatnom magam, levegőre van szükségem. Szóltam Ashleynek, aki a többiekkel ismét a pult felé indult, gondolom tequila-utánpótlásért. A parkoló felé vettem az irányt, ahol a Mustangom oldalának dőltem. Jól esett a hűvös levegő. Lehunytam a szemem, de nem tudtam másra gondolni, csak Robertre. A szám, amit játszott, egyfolytában a fejemben ment. Halkan elkezdtem dúdolni, miközben elővettem egy cigit a kabátzsebemből. Szórakozottan túrtam át a zsebeimet, a cigivel a számban, de sehol sem találtam a gyújtómat. Kinyitottam a kocsit, és behajoltam az első ülésre. A kesztyűtartóban próbáltam keresni egy gyújtót, bár John nem dohányzott, de reménykedtem benne, hogy a sok kacat között találok legalább egy doboz gyufát. Nem jártam sikerrel, viszont alig tudtam a sok papírt visszagyömöszölni a helyére. Felálltam, és éppen be akartam zárni a kocsiajtót, hogy visszamenjek tüzet kérni a többiektől, amikor valaki a hátam mögött megszólalt.

- Tűzre lenne szükséged? – kérdezte egy bársonyos hang, amelyet én azonnal megismertem, hiszen a fejemben percek óta csak az ő hangját hallottam.

Megpördültem a tengelyem körül. A kocsim oldalánál ott állt Robert, teljes valójában, és egyenesen a szemembe nézett. Jobb keze a Mustangom tetején pihent, másikkal pedig egy öngyújtót nyújtott felém. Elakadt a lélegzetem, mielőtt válaszolni tudtam volna...

Képek, zenék:

Vancouver:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/7a/Tugboat_in_front_of_North_Vancouver.jpg

http://www.city-data.com/forum/attachments/vancouver-area/29601d1225115893-some-info-camas-vancouver-park.jpg

Kris Mustangja:

http://cartocars.com/wp-content/uploads/2013/02/Carros-cl-sicos-blog-archive-ford-mustang-1966.jpg

Zene a bárban (rock-banda):

http://www.youtube.com/watch?v=lvz0J0WBZPE

Robert dala:

http://www.youtube.com/watch?v=m2yStD2GWhU

Sziasztok! :)

Köszöntelek titeket az oldalon!

A történet Kristenről és Robertről fog szólni, nem is mondok róla többet, a többi majd kiderül. :)

Remélem legalább annyira szeretni fogjátok, mint amennyire én szeretem írni.